Vetítettképes iskolai és közművelődési szemléltetés a századelőn

A XX. század elejére a diavetítés kiszorul a vásári látványosságok köréből és az állókép az oktatás és a népnevelés egyik tudatos pedagógiai szemléltető eszközévé válik. Ez a korszak a diavetítés első ma már klasszikusnak tekinthető „virágkora”.

Mivel a század első éveiben csak a fekete-fehér fényképezés volt technikailag megoldott, ezért az igényesebb pedagógusoknak gondot okozott a képzőművészeti, esztétikai nevelésben a műalkotások, különösen a festészet értékeinek színes képekben történő bemutatása. A korbeli könyvnyomtatás már lehetővé tette színes művészeti reprodukciók beszerzését oktatási célokra. A megoldásnak a színes műmellékletek ún. olajnyomatok episzkópos vetítése mutatkozott. Ilyen irányú kísérleteiről számol be Schambach Gyula középiskolai tanár. Készüléke nem egyéb, mint a „csodakamra” néven ismert vetítőkészülék javított kiadása. Az általa papyroskopnak nevezett készüléken fotográfia, metszet, színes műnyomat nyitott könyv, rajz, képeslevelezőlap volt bemutatható. A készülék tárgyasztalára tett szemlélendő dokumentum erős gázvilágítást kapott, akkorát, hogy minden „fény-apsorptio” mellett is a képről visszavert sugarak a lencsén áthatolva a vetítőernyő 140x200 cm.-es rajzában elég erős képet adjanak. A közönség a vetített képet áttetsző ernyőn keresztül szemlélte, így olyan fényerősségű képet kapott mint a hagyományos diavetítésnél. Cikkében úgy gondolja a szerző, hogy a készülék leírása, méretei, költsége nem tartozik a rövid beszámoló keretébe, hanem: „E helyett alkalmasabbnak tartanám az egészet működés közben mutatni be. És e célból ezúttal kérem az érdeklődő kartárs Urakat, szíveskedjenek f. hó 20-án du. fél hatkor a II. ker. gymnasium (Ferencz József Nevelő Intézet) dísztermében tervezett bemutató előadásomra elfáradni. Itt készséggel számolok be eddigi kísérletem eredményeiről, és bizton remélem, hogy a készülék tökéletesítéséhez impulzus kapok. „ Mindez 1902-ben történt, ahogy erről az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 35. évfolyamának 21. számából értesülhettünk. A bemutató eredményességéről nem tudunk semmit, de láthatjuk: Schambach cikkében felvetette azt a kérdést, hogy megéri-e a fáradságot az ilyen munka, amit a tanulók esztétikai nevelésére fordítunk. Szerinte a műalkotás – jelen esetben a festmény – veszít hatásából, ha fekete-fehér képen és nem színesben mutatjuk be azokat.