A gyűjteményről
Történet és technikák
Diafilmek
Link gyűjtemény
Rólunk írták
Technikai eszközök

A Pedagógiai Filmgyár diatekercsei

testkep [gyujtemeny.jpg]A Székesfővárosi Pedagógiai Filmgyár - a Magyar Tanítók Otthonának kezdeményezésére - a Kinizsi utcában (a mai Kultiplex épületében) működött 1913-tól 1931-ig. Az anyagi gondokkal küszködő vállalkozást 1931-ben a Magyar Filmiroda Rt. vásárolta meg. A feltételezhetően fővárosi támogatással működő intézmény munkájáról és az elkészült oktató mozgófilmekről rendszeres tájékoztatást nyújtott a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium Oktatófilm Kirendeltségének Közleményei c. értesítő a későbbiekben is. A pergőfilmeket bemutató módszertani kiadvány helyt adott a diavetítés kérdéskörének is. 1936-ban vita bontakozott ki a témában: Megálljon vagy ne álljon meg illetve Mozgó vagy állókép című cikkekben vitáztak a szerzők az állóképvetítés metodikai kérdéseiről. A cikksorozat végül a címben feltett kérdésre, hogy mozgó vagy állókép, a mozgó és állókép választ adta.

A közlöny Budapest Főváros Filmoktatása rovatában hosszabb cikket közöl Haiduczki József tollából A diapozitív címmel. A következőkben csaknem teljes terjedelmében közöljük az írást:

"A diapozitív
Amikor a diapozitívek ügyét ezen a helyen szóváteszem, számítanom kell arra, hogy maga a cím is két kérdést válthat ki az olvasóból. Az egyik, hogy mennyiben tartozik ez a kérdés az oktatófilmek problémái közé, a másik pedig: nem kopogtatok-e nyitott ajtón azzal, hogy olyasmit propa­gálok, ami már megvan. Ugyanott, ahol oktatófilmjeinket kezelik, az üveg-diapozitívek tízezrei és fílmdiatekercsek ezrei várják, hogy az iskolai mun­kába beállítsuk őket. Rövidesen befejeződik az összegyűjtött hatalmas anyag rendezése, elkészülnek a jegyzékek, és minthogy a főváros jól ellátta iskoláit üveg- és filmdiapozitív- veti- tőkkel, semmi akadálya sem lesz e nagy értékű szemléltető eszköz hasznosításának.

Az első kérdésre könnyebb a válasz. Ha meglévő oktatófilmjeinket abból a szempontból is átvizsgálnánk, mennyi bennük az olyan részlet, ami állóképen ugyanúgy bemutatható lenne, tapasztalnunk kellene, hogy még a "legfilmszerűbb" filmekben is bőven van belőle. És ez egyáltalán nem hiba, mert ha folyamatot, történést mutat is a film, meg kell mutatnia azt is, mi az, és milyen az, amivel a folyamat történik, alakbeli tulajdon­ságokat pedig csak mozdulatlan képeken szemlélhetünk zavartalanul. Mégis, ha ez a revízió szigorú lenne, nem egy filmről ki lehetne mutatni, hogy mondanivalóit, legalább is azok nagy részét, állóképek sorozatával éppen olyan jól ki lehetett volna fejezni.

Ha tehát a jövőben a filmtémák kiválasztásánál erre a szempontra fokozottan tekintettel leszünk, elérhetjük, hogy még a korlátozott anyagi lehetőségek mellett is nagyobb számban juthatnak a megvalósításhoz azok a témák, melyek különösképpen csak filmen mondhatók el.

Sokan és sokszor rámutattak már a film és állókép különbségeire, különösen azt a belső hatást vizsgálva, melyet szemléletük kelt. E különb­ségek felsorolásai - rendszerint, mert filmesztétikusoktól erednek - többnyire csak azokat a tulajdonságokat tartalmazzák, melyek a filmben megvannak, az állóképből hiányoznak, tehát amelyek a film fölényét dom­borítják ki. Az állóképnek azonban ritkán akadt védőügyvédje, aki kimu­tatta volna, hogy vannak ennek is tulajdonságai, még pedig pozitív tulaj­donságok, amilyeneket a film nem tud felmutatni. Pedig két ilyen tulajdon­sága is van.

Egyik ez: az ábrázolt tárgy moccanás nélkül' egyhelyben áll. És ez nemcsak negatív tulajdonság, azaz a mozgás hiánya, mert aktív ténykedés például az is, ha a katona vagy tornázó diák "vigyázz!"-ban áll. A másik pedig, hogy ez a mozdulatlanság addig tart, amíg a szemlélő akarja.

Mindkettő szükséges ahhoz, hogy alakbeli tulajdonságokat, különösen a részletekét alaposan megfigyelhessük. Mindenki ismeri azt a kényelmet­lenséget, amivel valamely rázós járművön az olvasás jár. Több példára talán nincs is szükség, de megemlítem még, mit jelent, ha valaki étkezőkocsiban levest kanállal próbál enni, hogy példázzam, mennyire szükséges a szellemi táplálkozásnál is a nyugalom.

A film is sokszor nyújt mozdulatlan képet. Az időtartamot azonban az operatőr vagy a vágó (cutter) szabja meg. Ők nem tudhatják előre, hogy adott esetben, az osztályban mennyit szándékszik a tanító a képnél időzni, sőt még a tanító, tanár is kénytelen tekintetbe venni a tanulók felvevőképességét és figyelniük élénkségét vagy lankadását.

Ez a felismerés nem új. Az oktatófilmek vetítőgépeinek elsőszerkesztői már keresték a szerkezeti megoldást, hogyan lehet a filmet a tetszésszerinti kockánál megállítani. Sok gépnél sikerült is, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a vetítő tanár, tanító ezt a legritkább esetben vette igénybe. Sok apró oka lehetett ennek, például néhány kellemetlen tapasztalat; az éppen megálló kocka mozgási életlenséget mutatott, zavaró tisztátlanság vagy sérülés volt rajta. Legfontosabb ok azonban pszichológiai volt: a filmtől történést várunk, folyamatot, és a vetítőnek "nem volt szíve hozzá", hogy a folyamat tempóját megakassza.

Ha a vágó hosszabbra veszi is az olyan jelenetet, amelynél előre­láthatólag érdemes a megfigyelésre több időt adni, a néző ezt nem tudhatja előre, esetleg kellemetlen tapasztalatai lehetnek már, ezért vagy siet a meg­figyeléssel és akkor figyelése kapkodó, rendszertelen, tehát felületes lesz, vagy pedig hozzá sem kezd, hanem várja a folytatást. Minthogy pedig ez nem következik be mindjárt, addig is - unatkozik. A másodszori vetítés ugyan segít ezen a bajon, de időveszteséggel jár, különösen az áttekercseléshez és újrafűzéshez szükséges 5-6 perc miatt.

Vannak tehát esetek, amikor a diapozitív alkalmasabb szemléltető­eszköz a filmnél. De arra a kérdésre, hogy mikor melyik az alkalmasabb, nem válaszolhatunk akkor, ha csak a röviden megnevezett téma van meg­adva. Tisztában kell lenni, mi a célunk a szemléltetéssel. Például a téma; egy város épületei. Ha az épületképek csak a köztük folyó élet kereteit alkotják, vagy ha összképet akarunk adni a város építészeti kultúrájáról, alkalmasabb a mozi. De ha az egyes épületek stílus- és szerkezetbeli sajá­tosságait akarjuk szemléltetni, a diapozitív lesz a hasznosabb.

Mindkét esetnek lehetnek kivételei is. Képzőművészeknek sikerült már, az ókortól a mai napig számtalanszor, mozgást, virágzó életet érzékeltetni­ mozdulatlan műveiken, ugyanígy a mozgás jól kiválasztott pillanat-fényképe is lehet jellegzetes az egész mozdulatra. Viszont mozdulatlan tárgyakat is jól jellemezhet a váltakozó nézőpontból vagy változó világításban­ felvett mozifilm (például dór oszloptörzs vagy épületreliefek, a nap különböző állásaiban, erős gyorsítással).

A diapozitív használhatóságát érdemes összehasonlítanunk a szem­léltető képekével is. Amellett a hátrány mellett, hogy szüksége van az elsötétítésre, értékes előnyei vannak: 1. maga az elsötétítés lehetővé teszi, hogy az összegyűjtött szemléltető anyagnak egyszerre csak egy darabja látható, a többi nem téríti el a figyelmet; 2. a vetített kép nagy mérete; 3. fényerős vetítés mellett szélesebb tónusskálája van, mint a rajznak, fest­ménynek, papírfényképnek. Az erős fények, mély árnyékok között részlet­dús közép tónusokban az objektum sokkal plasztikusabban, életteljesebben mutatkozik.

E közismert előnyök mellett mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a vetített kép, mely a régi iskolai szemléltetésnek, valamint az ismeret­terjesztő előadásoknak állandó és hasznos eszköze volt, mind több pozíció­járól visszavonult, életerős és élelmes gyermeke: a mozi javára.

A fílm-diatekercseket például - úgy értesültem - csak öt-hat fő­városi iskola használta rendszeresen az utóbbi időben. Pedig ez a vetítés egyik legkorszerűbb módjának látszik. Szemben a nagyméretű üvegdiapozitívekkel, előnyei a könnyű kezelés és az osztályterem nagyságához alkalmazkodó méretek.

A mellőzésnek több oka lehet, de csak egyet emelek ki: köztudatunkban a diapozitív úgy áll, mint a mozi őse, annak primitív formája. A használata pedig: szükségmegoldás. Tanulók és felnőttek tréfá­san "mozi"-nak is becézik. Nem látszik tehát korszerűnek.

Kívánatos, hogy a köztudatba vigyük, hogy a diapozitív nem pótszer, hanem önálló külön műfaja a szemléltetésnek, melynek az egyéb módokkal szemben nemcsak hátrányai, de előnyei is vannak, valamint olyan alkalma­zási lehetőségei, melyekben valamennyit felülmúlják.

A "szükségmozi" tévhitét erősíteni látszik néhány külsőség. A film-diapozitívek képmérete, vetítési rendszere, feliratai, képkapcsolása külö­nösen hasonlóságot mutat a mozifilmmel. Sok tekercs úgy is készült, hogy képsorozatát kész filmek arravaló kockáiból állították össze. Mindez termé­szetesen még nem ok arra, hogy újabb vetítési módot és képméretet keres­sünk. Egyéb okokból azonban szükségesnek tartom ezt a kérdést is érin­teni, annak ellenére, hogy első pillanatra egyáltalán nem látszik aktuálisnak.

Adott helyzettel állunk szemben. A kérdést eldönteni látszanak azok az igen magas számokkal dolgozó leltári adatok, melyek a már meglévő tekercsek, egyéb diapozitívek, különböző vetítőgépek, valamint a befek­tetett munka értékét tartalmazzák. És akármilyen jó lehet egy újabb meg­oldás, szó lehetne-e arról, hogy az iskolafenntartó közületeket - még nor­mális pénzügyi helyzet mellett is - az áttérés újabb költségeivel terhel­hessük meg?! A válasszal csak messziről kerülgetve merek a kérdéshez közeledni.

Kiindulok egy tényből; feltalálták a természetes színű díapozítívet. Az a pedagógus pedig, aki már látott jó színes felvételt, nem juthat más meggyőződésre, mint hogy annak elsősorban az iskolában a helye. És az be is fog oda vonulni. A természetrajz, földrajz, rajz és a műalkotások ismer­tetése fel fog általa frissülni. De alig akad tárgy, mely hasznát ne vehetné, így meg lehet jósolni, hogy honnan, honnan nem, meglesz az iskoláknak a hozzávaló vetítőgépük. Legalkalmasabb képméretét a gyakorlat már ki­alakította: 24X36 mm, mely tehát a normálfilm két képét foglalja egybe. A színes diapozitív iskolai használata külön tanulmányt érdemel, néhány adatát csak azért sorolom még fel, mert méretét, vetítő- és fényképező­gépét különösen alkalmasnak hiszem arra, hogy a színtelen diapozitíveknél is azokat használjuk fel, a továbbfejlesztés folyamán. (Arra természetesen nem is gondolok, hogy a meglévő nagyértékű képanyagot és vetítőgépeket emiatt ne használjuk továbbra is, csak a további gyarapításukat tartom előnytelennek.)

A színes filmhez leginkább használt kis képfilmes fényképezőgép a színtelen fotografálásban is nagyon elterjedt már. Az olcsó típusú vetítő­gépek is alkalmasak arra, hogy 100 W-os tükrös lámpáikkal 1,5 méteres hosszabb méretű képet kellő fényerővel kivetítsenek. A képek tekercsről is vetíthetők, de alkalmasabb, ha egyenként két üveglap közé szereljük, mert így kevésbé kell féltenünk a vetítőlámpa melegétől. A meglévő film­diavetítőknél, minthogy a film ott szabadon fekszik, nem használhatunk ennyi fényt a zsugorodás veszélye nélkül. Az üveglapok mérete 5X5 cm, ebben tetszés szerint helyezhetünk el álló vagy fekvő helyzetű képet. E különálló képek sorozatai, ellentétben a filmtekercs képeivel, szabadon átcsoportosíthatók, más és más szükséglet és tanítási szempontok szerint. Mindezen okokból ezt a méretet és vetítési rendszert tartom a színtelen diapozitívekre nézve is a továbbfejlesztés folyamán legalkalmasabbnak.

Különböző szempontok szükségessé tették, hogy a képanyag egy központba gyüjtessék össze. Remélnünk lehet azonban, hogy ha nem is a közeljövőben, de idővel és a fokozatos fejlődés folyamán eljutunk ahhoz az ideális állapothoz, amelyben minden iskolának, sőt minden szertárnak meglesz a maga díapozítív-gyűjteménye. Meg lehet találni a módját annak is, hogy ezt a gyűjteményt maguk ez iskolák is fejleszthessék. Kevés az olyan iskola, melynek testületében ne akadna egy-két amatőr fényképező, aki szívesen fáradozna azon, hogy iskolája szertárait maga készítette diapozitívekkel gyarapítsa. Érteni kell ehhez a mesterséghez is, de a diapozitív készítése, különösen meglévő negatívról, nem bonyolultabb feladat, mint a papírra való másolás.

Naponta láthatjuk, mekkora képanyaggal jár be a mai tanár az órára. E képeket rendszerint a tanár és tanulók gyűjtik a legkülönbözőbb forrásokból. (Prospektusok, folyóiratok, képes mellékletek stb.) Az értékesebb­jeit érdemes lenne fényképezéssel diapozitívre vinni. Ebben a munkában a diák-fotókörök is szép munkaterületet találhatnának. Igen csekély a munkatöbblet, ha a pozitív másolatokat több példányban is készítjük. így csere útján is gyarapodhat gyűjteményünk.

Azoknak, akiknek az újabb méret bevezetésével szemben anyagi ter­mészetű aggályaik lennének, figyelmébe ajánlok néhány számadatot: egy színes felvétel, keretezve, tehát vetítésre kész állapotban, az amatőrnek 50-60 fillérjébe kerül. A színtelen természetesen jóval olcsóbb. Gyártási és adminisztratív költségek ezt felemelhetik 2-3 P-re. Ezzel szemben a rendszerint külföldről behozott szemléltető falikép értéke 4.50 pengőnél kezdődik, de gyakori a 8-9 pengős darabonkénti ár. Két ilyen 8-10 darab­ból álló sorozat árából már beszerezhető lenne egy jobb gyártmányú az újabb mérethez szükséges vetítőgép."

M. kir. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium Oktatófilm Kirendeltségének Hivatalos Közleményei 7. évf. 3. sz. 88-91. P.

A Fővárosi Pedagógiai Filmgyár felvételeit tartalmazó diatekercsek a gyár laboratóriumában készültek és csinos papírdobozokban kerültek az iskolákba, a korra nem jellemző drága biztonsági filmre kopírozva, bő terjedelemben, 80-190 kockában dolgozva fel az adott témát.

Az oktató összeállítások a Falu Urániájának tekercseihez hasonlóan 18 X 24 mm mozifilm képméretű felvételeket tartalmaztak. A szöveges infor-mációt, a látottakról szóló magyarázatot inzert kockák biztosították.

1985
Győr II.
Földrajz, Ismeretterjesztő, Magyarország földrajza
1959
Pavlov
Ismeretterjesztő, Orvostudomány
1956
Rembrandt
Életrajz, Ismeretterjesztő, Képzőművészet
1968
Orosz nyelv általános iskola 8. osztály V. rész
Iskolai, oktató, Nyelvoktató